Dr. Fabiny Tamás prédikációja a nyitó istentiszteleten

(Megkaptam, hát felrakom előre a prédikációt a blogra.)

Kedves Testvérek a Jézus Krisztusban!

1907-ben kitört az amerikai tőzsdepánik. A New York-i értéktőzsdén az árak hirtelen zuhanni kezdtek. Az emberek megrohamozták a bankokat és a trösztöket. Fénykép is őrzi az embertömeg hullámzását a Wall Streeten. Milliók élték át hirtelen, hogy a spekulációnak nevezett moly és a csődnek hívott rozsda felemésztette földi kincseiket.

            Aztán egy másik, immár Európában készült fényképet idézek meg. Ez az én hazámban, Magyarországon készült, 1946-ban. Az utcaseprő nagy halom papírpénzt söpör össze Budapest utcáján. Ez az akkori pénz teljes elértéktelenedésének ideje volt. Nagyapám mesélte, hogy mire a havi fizetésével az üzletbe ért, már csak egy csirkét tudott rajta venni. Vagy ha nem sietett eléggé, akkor csak két tojást. Az infláció mértéke 10 a huszonhatodikon százalék volt, aminek nagyságát az esetleg köztünk levő matematikusokon kívül valószínűleg kevesen tudják elképzelni. Talán segít a megértésben, ha elmondom: volt olyan két milliárd billiós bankjegy, amin a 2-es szám után húsz nulla szerepelt… Jött a moly, pusztított a rozsda.

Azokban az évtizedekben aztán sok eszme és ideológia is az inflálódás sorsára jutott: úgy kellett őket összesöpörni. A történelem szemétdombjára kerültek.

Európa keleti felén nem új keletű fogalom a materializmus. Nyilván sok jelenlevő számára ismerősen csengenek az olyan szavak, mint tudományos szocializmus, küzdelem a vallásos világnézet és a klerikális reakció ellen. A hatalom a pártszervezeteken és besúgóhálózaton keresztül akart mindent ellenőrizni. Konfirmáció helyett a Jugendweihét erőltették. Az egyházi vezetés is rákényszerült arra, hogy – az NDK-ban – a szocializmusba vezető egyházról, vagy – Magyarországon – a diakóniai teológiáról beszéljen. Aztán megint jött a moly és a rozsda, és semmivé váltak olyan korábbi „értékek”, mint „béke és biztonság”, „osztály nélküli társadalom”, „békeharc”. Materializmus volt ez a javából, és a sokat propagált földi kincsek semmivé váltak.

Ám aztán jött egy újabb, ennél rafináltabb materializmus. Régiesen bírvágynak, újabb szóval konzumidiotizmusnak lehet nevezni. A gyanútlan embereket mind súlyosabb terheket jelentő hitelekbe hajszolták bele. Működött a tőkefelhalmozásnak az a módja, amelyben a privatizáció haszonélvezőivel kapcsolatban csak az első megszerzett millió eredetét nem illett firtatni. E szemlélet kritikáját nyújtja a Miatyánk ismert parafrázisa:

Mi Tőkénk, aki a Nyugaton vagy,
amortizálódjék a Te befektetésed.
Jöjjön el a Te profitod,
tőzsdei árfolyamaid emelkedjenek,
amint a Wall Streeten, úgy Európában is.
Napi forgalmunkat add meg nekünk ma,
hosszabbítsd meg hiteleinket,
miképpen mi is hosszabbítunk hitelezőinknél.
És ne vígy minket a csődbe,
de szabadíts meg a szakszervezetektől.
Mert tiéd a fél világ és a hatalom
és a gazdagság 2000 év óta.

Mammon.

Nem akarok demagóg lenni: tudom, hogy a tőke mozgatja a gazdaságot. Azt is tudom, hogy a szegényebb régiók és azok egyházai sok támogatást kaptak, amiért köszönet illeti az adományozókat. De tartok tőle, már megint közelednek a molyok, és érezteti hatását a rozsda.

            Igénk a világhoz kötöttség veszélyeire hívja fel a figyelmet, akár gazdasági, akár politikai, akár lelki összefüggésekben. Egy magyar költő, Kosztolányi Dezső így ír versében: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben” (Boldog, szomorú dal).

            Jézus szava abban segíthet minket, hogy újra otthon legyünk a már elveszített égben. Ennek érdekében meg kell tanulnunk leválni a világról. Mert „ahol a kincsed, ott lesz a szíved”. Érvényes ez az egyes ember és az egyház életére is.

            Egy elbeszélés szerint egy farmer örömmel tudatta feleségével: legjobb tehene két borjút ellett: egy fehéret és egy vöröset. Majd ezt mondta: „Az Úr arra indít engem, hogy az egyik borjút neki szenteljem. A kettőt együtt neveljük, és amikor eljön az ideje, mindkettőt eladjuk, és az egyikért kapott vételárat megtartjuk, a másikét az Úr szolgálatára ajánljuk fel”. Felesége megkérdezte, melyik borjú legyen az Úré. „Nincs szükség ilyen megkülönböztetésre, hiszen egyformán törődni fogunk mindkettővel”, válaszolta a férje. Néhány hónappal később aztán gyászos arccal lépett oda feleségéhez a gazda: „Megdöglött az Isten tehene.”

            Testvéreim: hogy is állunk mi a földi és a mennyei kincsekkel? A földi vagy a mennyei értékek vonzzák-e a mi szívünket? A ma kezdődő öt napon át sokat fogunk hallani erről a szívről. Úgy, amint azt a Példabeszédekben is olvassuk: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet” (Péld 4,23). Vagy ahogy Augustinus mondta: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, ó, Urunk”.  

            Egy Kirchentagon nemcsak az egyes emberrel, hanem Isten népével kapcsolatban is fel kell tennünk ezt a kérdést. Hol dobog az egyház szíve? Földi vagy mennyei kincseket gyűjtünk-e? Miért fáj az egyházból való kilépés: az adó elmaradása miatt, vagy mert lelkeket veszítünk el? Mi az egyház igazi kincse?

Befektetések, árfolyam-ingadozásokból szerzett nyereségek, beruházások, épületek és nagy ívű tervek – vagy Luther 63. tétele: „Az egyház igazi kincse Jézus Krisztus evangéliuma.”

Mennyire bízunk múló földi javakban? Nemcsak gazdasági, hanem politikai szempontból is. Egyházainknak – akár Keleten, akár Nyugaton – a mennyei kincseket kell keresniük és másoknak bemutatniuk, ami bizony együtt jár számos értéktelen földi kacat elutasításával. Például hogy bűnnek nevezem a korrupciót, az idegengyűlöletet, az antiszemitizmust, a cigányellenességet. Vagy hogy nem engedem, hogy bántsanak valakit azért, mert neki más a bőrszíne, a vallása, az anyanyelve vagy éppen a szexuális identitása.

Miként érhetjük ezt el? Úgy, hogy földiek helyett a mennyeieket keressük. Nem a földön, hanem a mennyben gyűjtünk kincset. Nem tőkét, hanem bizalmat halmozunk fel. Ennek érdekében emeljük fel szívünket. Mondhatom úgy is, hogy elfogadjuk a menny egyetlen kincsét, Jézust. Ha kincsünk Krisztus, Krisztusnál a szívünk. Ott van jó helyen.

            Ezt a kincset sem moly, sem rozsda nem emészti meg. Most gyertek velem – képzeletben – egy dél-magyarországi faluba, Varsádra. Van e falu evangélikus templomának egy régi oltárképe az utolsó vacsoráról. Nem vigyáztak rá eléggé, ezért a festék lekopott, az anyag szétmállott. A moly szinte mindent megemésztett. Csak Krisztus alakja maradt épségben! Rajta nem fog a rozsda. Ő több bármi földi kincsnél. A vele való személyes találkozást nem pótolhatja semmi. Körülöttünk és bennünk minden változhat – ő ugyanaz marad. Ebben a világban sok mindent elveszíthetünk, ha őnála maradunk, akkor teljes az életünk és mindig vigaszra találunk. Sok minden eltűnt erről az oltárképről: emberek, tanítványok a maguk sorsával, használati és dísztárgyak, ételek és italok. Csak Jézus maradt meg. Előbb-utóbb elbukott Róma, elpusztult Jeruzsálem – de Jézus és az ő országa megmarad mindvégig. Ennek a Jézusnak a szavára figyeljünk a 2011-es Kirchentagon:

            Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben.

            Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.

Ámen.